Néha a legkülönösebb külső utak vezetnek közelebb önmagunkhoz, visznek valóságból valóságba, terelnek belső utakra.
Amikor az ész helyett a szív vezet, miközben a kéz önálló történeteket kelt életre, ahogy az agyagban elrejtett mesélő tárgyakat keresi. Amikbe aztán a beköltöző fény lehel életet.
Az én történetem is ilyen, pont ilyen.
Lehetőségek furcsa és kikerülhetetlen láncolata. 4 évvel ezelőtt még fogalmam sem volt arról, hogy egy olyan útra léptem, ahol új célokat, új irányt találok. Akkor kezdtem el rácsodálkozni a saját belső csendemre, fejleszteni magam, felfedezni az agyagot, a terápiás önkifejezést. A saját művészetem. Hogy az életem eseményei, a jó és a rossz élmények, a sebek és a hegek, a mosolyok és a könnyek, megmutathatók, felfedhetők és mások által is felfedezhetők. Hogy, ami nekem gyógyulás, az másnak gyógyír lehet. Tanulnom kellett megnyílni, bátornak lenni, nem félni attól, amit adhatok, vagy másként nézve: amit adhat nekem az az energia, aminek engedem, hogy vezessen.
Nem hiszek a véletlenekben. A lehetőségekben hiszek, a megérzésekben, a munkában, ahogy magunkon és az életünkön dolgozunk. Ismerem ezt az utat, végigjártam. Éltem vidéken, váltottam Budapestre. Aranyművesként indultam, voltam titkárnő, lettem művészeti területen mozgó ember, majd alázatos, kíváncsi, tanulni vágyó művészetterápiás felfedező. Most pedig lámpa-szobrász. Megküzdöttem a saját sötétségemben a múltbéli démonjaimmal és örömmel üdvözöltem azt a derűt és energiát, amit később a jelenben felfedeztem mások segítségével, de a magam módján. Mindig a magam módján.
Most a harmóniát keresem. A szeretet erejét. Ezzel a tűzzel és ezért a tűzért dolgozom. Agyagból és fényből, saját szemszögből definiálom a teret, az érzéseket, a férfit, a nőt, a vágyottat és valódit. Keretbe álmodom az időt. Azt az időt, ami folyamatosan változik. És ami mégis állandó. Mint maga az élet. Az életünk.
